Ha azt érzik a nők, hogy törődnek velük és tisztelik, szeretik őket, egyre jobban kivirulnak és minden eddiginél többet és szívesebben tudnak adni önmagukból. Amikor egy nő beleszeret egy férfiba, akkor azt reméli, hogy erős, gondoskodó társra lelt. Ha egy nő hosszabb ideig csak ad, de nem kap viszonzásul törődést, szeretgetést, akkor magányossá válik. Megéli az elszigeteltséget.
A legtöbb férfi alig érti, hogy milyen fontos a nő számára, hogy érezze a társa támogatását. A férfiak néha jól látják, hogy a nő egyedül is megbirkózik a feladattal, ezért nem támogatják. Hiszen a férfiak úgy működnek, hogy ha egyedül is meg tudnak oldani egy problémát, akkor nem beszélnek róla senkivel. Ezért nyugodtan hallgatnak, amikor látják, hogy a nő képes megbirkózni a feladataival. A nő viszont - bár az eszével tudja, hogy megoldja a problémáit, de az érzései mégis igénylik a figyelmet, kényeztetést, a szeretet megnyilvánulását.
Amikor egy nő zaklatott, kimerült vagy kétségbeesett, akkor fokozottabban vágyik arra, hogy érezze, nincs egyedül. Vágyik a férfi közelségére, a bensőségesség érzésére, egy kis beszélgetésre. Ilyenkor a legfontosabb bizonyítéka a szerelemnek, ha a férfi meghallgatja. Ha ugyanis a nő megoszthatja valakivel az érzéseit, akkor megerősödik abban a hitében, hogy érdemes a szeretetre. Már nem kételkedik, és eltűnik a bizalmatlansága.
Sok férfitől hallottam már azt a mondatot: minek mondjam minden nap, hogy szeretem, mikor úgyis tudja. Ha nem szeretném, nem élnék vele. Ez óriási tévedés. A nők minden nap igénylik a szeretet megnyilvánulását. Ha sokáig nem kapnak „bizonyítékot” a szeretetről, akkor elbizonytalanodnak, úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet, és gyakran megfogalmazzák, hogy „őket talán nem is lehet szeretni”. Ez természetesen szélsőséges viselkedésmód, de a nők hajlamosak a szélsőségekre, amikor a szerelemről van szó.
Munkám során azt tapasztalom, hogy a legtöbb nő belefáradt abba, hogy mindig csak adjon. Időt szeretne arra, hogy magával foglalkozzon, hogy felfedezze önmagát. Vágyik valakire, akiről nem kell gondoskodnia, aki érzelmi támaszt nyújt neki.
Mikor egy nő rájön, hogy túl sokat adott, általában a férfit hibáztatja mindkettőjük boldogtalanságáért. Igazságtalannak érzi, hogy ő lényegesen többet adott, mint amennyit kapott a kapcsolatban. Bár a legtöbb esetben igaz, hogy nem kapta meg azt a figyelmet, törődést és szeretetet, amit megérdemelt volna, mégsem szabad a társát hibáztatni ezért. Be kell látnia, hogy ő is felelős azért, hogy így alakult. Túl sokáig tűrte azt, ami kellemetlen volt a számára, nem húzta meg időben a határokat.
Az egyik nagyon fontos tudás egy nő számára, hogy felismerje azt a határt, amelyen túl már nem adhat a párjának anélkül, hogy ő maga ne károsodna. Ha felismeri ezt a határt, nem válik mártírrá, aki bűnbakot keres elrontott életéért, hanem felelősséget vállaló emberként kicsit visszavonul, kevesebbet ad. Megszabja a határait.
Lássunk erre egy példát. Harmincas éveinek közepén járó, csinos, ápolt, intelligens hölgy keresett fel, nevezzük Áginak. Elmondta, hogy 7 évvel ezelőtt „szerződést kötöttek” a férjével, hogy a férj a munkája mellett főiskolát fog végezni. 3 gyermekük van, és a megállapodás úgy szólt, hogy ő otthon marad főállású anyaként, hogy a család semmiben ne szenvedjen hiányt, amíg az apuka tanul. Az otthonuk legyen a béke és a nyugalom szigete, az anya fogja biztosítani ehhez az érzelmi hátteret.
Ettől kezdve a család nem járt kirándulni, fokozatosan elmaradtak a közös programok, a férj eredményesen tanult, a család csendesen alkalmazkodott. A családfő egy idő után elvárta a teljes csendet és a tökéletes kiszolgálást. Vizsgaidőszakban inkább elment otthonról egy rokonhoz, ahol lábujjhegyen közlekedtek, hogy teljes figyelmével tanulhasson. A feleség egyre alkalmatlanabbnak érezte magát, hiszen még a csendet sem tudta biztosítani élete párjának.
Négy év múlva meglett a diploma. A feleség és a gyermekek várták, hogy a család ismét együtt legyen, közös programokat szervezzenek, élhessék azt az életet, amelyet négy éven át nélkülöztek. A férjet előléptették. A következő évben azért nem maradt ideje a családra, mert az új feladat lekötötte a figyelmét. Aztán jött az igény: most egyetemet szeretne végezni. Újra indult a tanulás, a feszültség és a távolság egyre nőtt a házaspár között. A gyermekek kapcsolata az édesapjukkal a minimálisra csökkent. Ez a folyamat 7 éve tart. Ági lassan feladta az összes álmát a szép családi életről. Próbálkozott 4 órás munkával, de a férje lebeszélte, ez az életforma nem szolgálja a család érdekeit. A férj hiába ígérte, hogy még két év, és az életük egy kánaán lesz, Ági úgy érezte, késő lesz. A gyermekek addigra megnőnek, és nem volt részük családi kirándulásokban, nyaralásokban, közös játékokban, ünnepekben.
Ági a betegséget választotta, hogy felhívja magára a figyelmet. „Pánikbeteg” lett, és rosszulléteivel követelte ki , hogy a férje legalább néha rá figyeljen. A férj azonban csak egyre türelmetlenebb lett, Ági betegsége nem hatotta meg.
Közös munkánk során megtanultuk meghúzni a határokat. Ági megtanulta, hogy az igényeit a megfelelő módon kifejezze. Egy alkalommal kérte a férjét, hogy hét végén menjenek el kirándulni. A férj azt válaszolta, tanulnia kell, nemsokára kezdődik a vizsgaidőszak. Ági akkor elmondta a „varázsmondatot”: - Nagyon sajnálom, hogy nem tudsz velünk jönni, de mi a gyermekekkel reggel 8-kor indulunk. A férj megpróbálta lebeszélni, de Ági hajthatatlan maradt. Bár tele volt kétségekkel, félt a rosszulléttől, a férje haragjától, de felszabadult, boldog napot töltöttek el a gyermekeivel együtt.
Ági belátta, hogy a férje folyamatosan megsértette az ő határait, tiszteletlenül viselkedett vele, kiabált, morgott, visszautasította a kéréseit, és nevetségesnek minősítette az érzéseit. Igaz, hogy ő meg ott hibázott, hogy nem jelölte ki előre ezeket a határokat, és csak sajnálgatta magát.
Ági azóta megtanulta, hogy hol húzza meg a határait. A pánikrohamai egyre ritkábbak.
Megtanulta a felelősségvállalást a saját döntéseiért, egyre több önálló döntést hoz, és ezzel kivívta a férje tiszteletét, és megbecsülését.
