fotó : illusztráció
Szeretnék Önnek bemutatkozni: én vagyok a nővér. Marika, Ica, Anna, Kati, vagy valaki más. Életkorom átlag 47,5 év. Honfitársaimmal ellentétben még mindig a magyar egészségügyben dolgozom, amin egyelőre nem akarok változtatni. De nem azért, mert itt olyan nagyszerű dolgozni, hanem mert itt kell ellátni az anyukámat, apukámat, testvéremet, gyermekemet, vagy a kollégáim családtagjait, a szomszédot, a postást és ezer a szívemhez közelálló embert.
Napi 12 órát dolgozom a saját fizetésemből vett ruhákban, papucsban, amit a műszak végén hazaviszek és otthon mosom, vasalom, hogy legyen a következő munkanapra is ruhám. Havi 30 ezret fizetek azért, hogy dolgozzam (bérlet, ennivaló, mosás, stb)
Családi állapotom legtöbbször elvált, mert a férjurak nehezen tolerálják, hogy nincs szabad hétvége, nincs karácsonyi együttlét, nincs éjszaka otthon az asszonyka, akihez oda lehetne bújni.
A gyerekeim bölcsődébe jártak, a gondozó (bocs, hogy leírtam) néniknek indultak el, nekik kezdtek beszélni, mert nekem másokról kellett gondoskodnom.
10-15-20 éve nem voltunk nyaralni. Feketén ápoltam otthonukban betegeket, takarítottam, hogy legalább a gyerek eljusson nyáron táborba.
Már rég nem ápolok. Vénát szúrok, infundálok, szondát és katétert helyezek be, olykor varratot szedek, vagy gipszelek, mert a doktor nem ér rá, meg különben sem tudja megcsinálni. Ha nem „szakdolgozom”, akkor a hozzátartozóknak próbálok megnyugtatást adni, mert a korrekt felvilágosításhoz nincs kompetenciám. Sokszor mentegetem a rendszert, a kórházat, a doktort, cserébe hazug, lusta, ostoba vagyok a beteg és családja szemében. Ezek még szelíd jelzők, mert gyakran vagyok ám örömlánynak titulálva, mondván éjjel mit is csinálhatok mást a kórházban a doktorokkal.
Már nem mondom büszkén, mint valaha, hogy ápolok. Már nem megyek reggelente mosolyogva dolgozni. Már csak rettegek az Önök reformjaitól. Már nem hiszem el, hogy jobb lesz. Már tudom, hogy Önöktől sem szakmai, sem erkölcsi megbecsülést nem fogok kapni.
Még nem megyek el máshova, még motivál, hogy a magyar betegnek szüksége van rám. Akkor is, ha naponta százszor alázhat meg büntetlenül.
MÉG MINDIG FEKETEMUNKÁT VÁLLALOK, HOGY A 120 EZER FORINT FIZETÉSBŐL TELJEN REZSIRE ÉS A GYEREK, AZ UNOKA TANÍTTATÁSÁRA.
BÜNTESSEN MEG ÉRTE ÁLLAMTITKÁR ÚR, VÁLLALOM.
SZÁMOLJA MEG, HÁNY FIATAL VAN ITTHON A SZAKMÁBAN! GONDOLJA ÁT, HOGY MI LESZ 10 ÉV MÚLVA! MERT TUDJA, MI NAGYON GYORSAN ÖREGSZÜNK, AZ UTÁNPÓTLÁS PEDIG GYORSAN MEGY A LAJTÁN TÚLRA.
