Megalapozatlanul neveztem pár hónappal ezelőtt jogi terrorizmusnak Hajdú Péter büntetőkereseteit meg a többi polgári pert, amiket ellenem indított. Tévedtem, túlzásba estem. Sajnálom. Úgy viselkedtem, mint az a kezdő kriminálpszichológus, aki néhány tucat élve felboncolt kutyakölyköt előásva az elkövető erőszakos karakterét, pszichopátiáját és szadizmusát diagnosztizálja, majd levonja a kézenfekvőnek tűnő következtetést: az elkövető sorozatgyilkos. Holott tudhatná, hogy nem az. Még nem. Ahhoz meg kell várni a véres és ropogós, bestiálisan megkínzott emberi holttesteket, és a diagnosztizált elkövető DNS-mintáit.
Tapasztalatlanság és kapkodás. Ebbe a gyakori hibába estem, amikor a veszedelmes médiapszichopata viselkedését próbáltam leírni. Hiszen azóta újabb büntetőperekkel és polgári jogi keresetekkel talált meg; jelenleg már egy kezem nem is elég, hogy megszámoljam, hányszor perelt be engem, az iróniát továbbá a jelzős szerkezeteket. Hadd pontosítsak: amit Hajdú tesz, az még nem jogi terror, csupán egy gazdag és gátlástalan ember bosszúhadjárata. De nagyon úgy tűnik, hogy mire véget ér, kimeríti majd a fenti tényállást.
Ebben a pszichopata-játékban nem nyerhetek. Hiszen ha felmentenek tízszer, ő beperel még hússzor. Ha hússzor mentenek fel, ő beperel majd százszor. Pénz, idő, energia, a sajátja, az államé vagy az enyém. Láthatóan semmi nem számít.
A tanúk padján feszengve fölényeskedő Hajdú szánalmas alaknak tűnik, groteszk helyett grotexet mond, és azzal henceg a bírónak, hogy ő hány danos karatemester, úgyhogy ha akarna, már összevert volna. De bármilyen nyomorult figura is, azt jól érti, hogy jogállamban a pénz a fegyver. Nem habozik használni.
Az újságíró-társadalom, amelyik előszeretettel papol szolidaritásról, értékről és felelősségről, cinikus gesztussal fordítja el a fejét, pedig Hajdúnál aligha van tökéletesebb lenyomata ennek a félfeudális, félmaffia Félmagyarországnak. Ha pedig csak a perek tíz százalékát megnyeri, az precedens lesz a többi oligarcha számára is, hogy miként kell megfélemlíteni vagy megbüntetni a számukra kellemetlen nyilvánosságot.
Mindez azonban most nem érdekes. Hiszen Hajdú személyében nem egy jobbos vagy egy balliberális oligarchát támadnának, hanem egy olyat, amelyiknek mindkét politikai oldalnál jól áll a szénája. Továbbá a Puzsér se lehet sem a jobb- sem a balliberális oldal mártírja, hiszen soha nem feküdt be egyik szekértáborba se.
Igazából elegem van az egészből. Nem a médiafelhajtás és nem személyes ellenszenv miatt vettem fel a kesztyűt, amit Hajdú a magyar társadalom arcába okádott, hanem azért, hogy jelezzem: van egy civilizációs minimum, amit nem szabad átlépni. Megtettem. Beleálltam. A perek se zavarnak különösebben, de nem akarok élethosszig ennek a műveletlen és lelketlen, semmirekellő pénzesprolinak a célkeresztjében állni. Meguntam.
Ezért nyújtottam neki békejobbot. Készen állok bocsánatot kérni minden vélt és valós sérelméért, soha többé ki sem ejtem és le sem írom a nevét. Fejezzük be ezt az értelmetlen és gyerekes pereskedést! Mindössze egyetlen feltételem van: ígérje meg, hogy soha többé nem szórakoztat fogyatékossággal, betegséggel, halállal, gyásszal. Egy showműsor profiljába - legyen az bármennyire is szar - ez nem férhet bele.
"Majd ha ő lesz a főnököm bármelyik csatornánál, akkor fogalmazhat meg tartalmi követelményeket, hogy miről csináljak műsort." Ennyit tudott válaszolni. A pszichopata csakis az erőből ért. Minden, ami nem ököl, pénz vagy fegyver, minden, ami nem hatalom, a szemében gyengeség. Úgyhogy írom tovább a bírósági tudósításokat, hátha egyszer összeáll egy regénnyé vagy drámává!
